pfpsc

A Fa álma

Az utolsó emlékem az volt, ahogy minden elsötétül. Sokadjára, a véget nem érő és fájdalmas kínzások kellemetlen mellékhatásaként…

A legelső pedig az, hogy egy erdei tisztáson fekszem, láthatóan sértetlenül, azokkal a társaimmal, akik velem voltak – még, sajna Klodó már nem – a bajban. Amikor felnéztem, észrevettem Tobint, Tiyerit, illetve kissé arrébb Andyt. Amit láttam, annyira nem illett a korábban tapasztaltakba, hogy egyből illúzióra kezdtem gyanakodni, attól féltem, hogy ez Bulbuljan újabb aljas trükkje, amivel kínozni akar bennünket. Azon kívül, hogy mind gyerekeknek néztünk ki – ez a hatás hamarosan elmúlt – az egész ködös volt és zavaros.

Lassan magunkhoz tértünk és elindultunk egy magasabb csoport fa felé, mivel más tájékozódási pontunk egyáltalán nem volt. Mindvégig volt bennem egy érzés, hogy ez az egész ismerős valahonnan, de minden olyan ködös volt…

Aztán különös dolgokba botlottunk. Kisállatokat láttunk, szorult helyzetben. Mindegyiken segítettünk, mindegyik eset után kis seb jelent meg valamelyikünkön és mindegyik eset újabb emlékfoszlányokat oldott fel bennem, míg végül megértettem, honnan olyan ismerős az egész környezet. Gyermekkorom kedvenc mesekönyvének a megelevenedett lapjai voltak. Hirtelen emlékezni kezdtem a bajba került hódok meséjére, a tanulságokra, a lapokra, ahonnan az egész erdőt megsimertem, ha már Beirspurban nem volt. De még mindig volt itt valami más, valami több.

Akkor jöttünk rá, hogy ez micsoda, amikor elértünk az erdő szívéhez. Ez egy hatalmas és gyönyörú fa volt, ami láthatóan haldoklott. Belegondolva rájöttünk, hogy hol is vagyunk pontosan: az obeliszk alatt, aminek az erejét ez a fa adta, így nem csoda, hogy Bulbuljan annyira meg akarta szerezni a titkait!

Mindig is tudtam, hogy a családom biztosította az obeliszk működését, de eddig nem tudtam hogyan. Itt megvilágosodott minden. A könyv nem csak az erdőt ismertette meg velem, hanem tudat alatt azt is megmutatta, hogy mi kell ahhoz, hogy az erdő, az energia forrása éljen és viruljon. A családunk vére táplálta a fát, amit azonban önzetlenül kellett adni. Bulbuljan ezt nem érthette meg soha, ezért ölte meg hiába a nénikémet kegyetlenül, felhasználva a vérét a fa tápálálásához, amely csak sorvadt tovább.

Én viszont megértettem, ahogy a többiek is, akik velem voiltak. A fa gyökerénél megtaláltuk a fa termését, egy apró erdőt, amire rácseppentettem egy csepp véremet, mire láthatóan fejlődésnek indult. A többiek is így tettek, míg a termés végleg ki nem fejlődött. Ebben a pillanatban mind éreztük, hogy a fa mit akar: ő halott, de a termését még megmenthetjük.

A cellánkban tértük magunkhoz. Odakintről csatazaj hallatszott, felismerni véltük Lubosék hangjait. Hamarosan nyílt az ajtó és ismét szabadok voltunk. Mint kiderült, az obeliszk alatt tartottak minket fogva, így tudott álmot bocsátani ránk a fa. Lubosék már épp kezdték volna eltüntetni a fát, de én benyúltam a gyökerek közé és azt mondtam, hogy csak a termés kell, semmi más.

Mind éreztük a fa háláját. Én pedig ezen felül azt, hogy nem mehetek el innen úgy, hogy nem fejeztem be amit elkezdtem.

Comments

Csaba

I'm sorry, but we no longer support this web browser. Please upgrade your browser or install Chrome or Firefox to enjoy the full functionality of this site.